Dögcédula.

A kenyér héja elszenesedett elhamvadt, bűzlik tőle az egész tejút. Rejtőzött állatkák elbújva a sötétbe, várnak valamiféle csodára amely egyre csak közeleg. Addigis marlboroval nyugtatják önnön lelküket fekve a kupacon örökkön örökké. Azt képzelik ha egy képkeret választja el őket a valóságtól, akkor már nem is léteznek, de persze ábrándokat követve mit sem törődve a véggel, idővel elrohadnak és elpusztulnak mint a megálmodott élet. Ferdén hajlonganak akár egy megfestett ecsetvonás, míg nem elégnek a tűzben fortyogva.

Lomha bárgyú arcok, tekintetek olvasnak a képekből. Sötéten világít a szemük, fáradtan henyélnek a pocsojában szívják a bagarétát s köpködnek szarnak a világra. Bágyadtan tekintenek a múltba hol rontották el, olyan ez mint a hátfájás görnyedvén belenyilal a test minden zugaiba. Kíméletlenül, zord hidegen játszadozva az ujjpercekkel, levágja tőböl s patakokban ömlik a vér. A kis vöröstesű rókák odaszaladnak rögtön a szagra, belenyalnak a vasízű vízbe, betelíti rózsaszín érdes nyelvüket a lágy finom húsból kiömlött élet.

Az erdőben barangoló kutyák szaga. Hallani a sikolyok moraját az otthon ízét érezni a szájban. A levesben élni a fán nőni egy ideig. Kikerült onnan , nem hall csak neszet. Már megint mondják fújják szinte a nyálaktól csöpögve ilyenkor undorító, egy pillanatra. Abbamaradt az egész, nem bírja üvöltene de a fogait elvesztette így nehéz üvölteni nem cseng szépen. Belefúj a sípba mindent elmondd ezzel. Esik, már zuhog most az egész város összefolyik egy pacává. Röhög végre torka szakadtából most ő az isten egy percre és mindent megtehet alakíthat, építhet egy tollvonással.

Sistereg, kattog, recseg. Érezni a szagát a testedben. Ered a folyó kis erekben folydogál. Megszólal két szót szól és már a párnák között van az agyam rögtön. Félig élek félig halok nyöszörgök kínomban, semmit vetek ide. Ébredés nyávogásra a narancs már facsaródik a gépben húsát veszíti ömlik belőle az élet. fekete fehér szemeiben ott az egész vers megfogalmazódva csak fél kicsit talán, a martalékságtól.