Dögcédula.

Mezitlábbal elindulok a hideg kövön

Körülöttem néma csönd s nem látszik az öröm

Szám kireped, éget s fáj

Ahol járok most, idegen e táj

Nézem a rozsdás ajtót,, bámulom, egyre közeleg a halál

Az ajtó kinyílik s én bemegyek

A kín hangja megérinti fülemet

Állok ott némán, mint az űzött vad

Csak tűröm, tűröm a fájdalmat

Egy gondolat, anyám síró szemmel bámulja megkopott, öreg síromat.

Kökény illat s pillanat

Tömény szavak s hajcsomó, mely kezemben marad

Szivem összeszorul, arcom beesik

Eljő az ősz, egy falevél leesik

Leszáll az est, csönd lesz rögvest

Temérdek hajad beborítja arcomat

S csak egy pillanat, nem is érzem, nem is fáj, megszűnik minden mozzanat

(Írta: Bíró Richárd)

Egy darab hús az asztalon

minduntalan hasztalan

ázik mesztelen, csupa izomzat, arca rezzenéstelen

számmal megízlelem

megrágom s lenyelem

torkomon ragad

testem, lelkem halott marad

egy mozdulat s hús öli meg húsomat

I. Fejezet

Reggel volt az űrben, én és útitársam Jimmy, akit többnyire humoros s néha komolytalan embernek tartottam, valójában ő volt a legcéltudatosabb űrhajós akivel valaha találkoztam. Szóval éppen úticélunk felé tartottunk, a Plágium nevű bolygóra mely ott hevert az űr szívében, kecsesen s elhagyatottan, mindenféle méz és máz nélkül, csak a letisztult csupasz valóság tárult szemeim elé. Ekkor hirtelen egy nagy durranás szerű hangot hallottam nem messze tőlem. Egy pillanatra megdermedtem az ilyedségtől s gyorsan hátrafordultam, hogy megkeressem a zaj forrását. Jimmy ekkor éppen a pihenőszobában horkolt, mint egy vaddisznó mely haláltusáját vívja ellenfelével. Ezután kisétáltam az előcsarnokba mely szinte örökkévalónak s végeláthatatlannak tűnt. Ekkor egy egészséges kis félelem lett urrá testemen s képzeletemen. Lassú és bátortalan léptekkel elindultam a vak sötétség felé, mely az ember legősibb ellensége, s a félelem szülőanyja. Odaértem a legvégére, teljesen magába szippantott, elhalványult előttem a világ, ebben a pillanatban úgy éreztem én vagyok az egyetlen élőlény az univerzumban. Hirtelen megint egy éles csattogásszerű hangra lettem figyelmes a hátam mögül. Annyira ledermedtem, hogy nem tudtam megmozdulni, lábaim gyökeret vertek, lélegzetem elakadt s a szivem vadul dobogott a torkomban. Szinte hallottam ahogy eszeveszetten próbálja pumpálni belém a vért. Ekkor erőt vettem magamon, előkaptam a zseblámpám s rávilágítottam az egyik trafóházra, mely közvetlenül mögöttem volt. Egy hangot hallottam, amit nem tudtam beazonosítani, -Jimmy te vagy az??- kérdeztem remegve, de csak a néma csönd válaszolt. Halk bizonytalan léptekkel elindultam visszafelé, folyt rólam a víz, már annyira hogy a sós izzadság csípte szemeimet, ezért akaratlanul is le kellett törölnöm .Ekkor valami megmagyarázhatatlan bűzős rothadó szagot éreztem a helységben. Nem tudtam mire vélni ezeket a furcsa jelenségeket, először a csattanás most meg ez... Vissza akartam menni az előtérbe, ahol biztonságban lehetek, de ekkor hirtelen valami hideg nyálkás dolog a tarkómhoz ért, megfordultam és orditottam teljes erőmből. Zengett az űrhajó a halálhörgésemtől, éreztem, hogy belémfúródik a fájdalom s a csontomig hatol, de várjunk csak -Még élek?- kérdeztem magamban és szemem tágra nyílt, ziháltam mint egy védtelen állat kit elejtett a vad. Csak egy álom volt, nyugtatgattam önnön lelkemet.

II. Fejezet

Mióta elindultunk jimmyvel az NU 9.0 nevű földszerű bolygóról, pontosan 5 hónapja, azóta rémálmok gyötörnek minden éjjel. Sajnos nem tudok ellenük mit tenni, így tehát el kell viselnem, hogy minden alkalommal széttrancsíroznak vagy csak szimplán átszúrják a gerincemet. Viszont az utóbbi álmom valahogy elég valóságosnak tűnt más volt mint az eddigiek már-már tényleg éreztem a fájdalmat, vagyis azt hiszem... Ahogy ezen méláztam közben odaszólt nekem jimmy, hogy pár perc és leszállunk a Plágiumon. Gyorsan kitekintettem az ablakon, megnéztem jó alaposan a felszínét ennek a furcsa égitestnek. Miközben haladtunk a felszín felé észrevettem, hogy a táj elég kietlen s magányos, csupa szürkeség amerre a szem ellát. Ennek láttán egy kicsit elszomorodtam, mert jobbra számítottam. De végülis Jimmy említette, hogy ne számítsak sűrű zölden szikrázó erdőkre se csillogó napfényre se bármiféle csodára. Földet értünk, tényleg itt vagyunk. Felkaptam a szkafandert magamra s nagy önbizalommal elindultam a kijárat felé, lemásztam a létrán s éreztem ahogy a talajhoz ér a lábam. Kicsit furcsa érzés volt, nem is tudom mint ha tengerparton lennék, de azért annyira még sem volt puha. Egy ugynevezett lila anyag borította a bolygó egész felszínét, keménységre a homok és beton keverékére hasonlított. Furcsa volt lépkedni ezen a helyen, eltartott egy darabig míg megszoktuk a társammal. Kicsit körüljártunk, megvizsgáltuk a terepet, hogy van e a közelben esetleg valamiféle életforma de szenzoraink 5 mérfölden belül nem igazán jeleztek életre utaló jeleket. Kételyeim támadtak a hellyel kapcsolatban-Mi lesz, ha nem találunk itt semmit csak gőzölgő krátereket- gondoltam magamban, aztán Jimmy nyugtatóan vállba veregetett s mondta, hogy készen vannak a műszerek indulhatunk. Beszálltunk az űrjárgányba s elindultunk észak fele a napfény irányába, amely mondhatni elég szokatlan jelenség volt ezen a bolygón, egy pillanatra el is csodálkoztam. Miközben haladtunk a célpont felé nosztalgikus érzések tömkelege borult a nyakamba, a mars jutott eszembe erről a helyről. Az a kietlen szűz táj, azok a magas pirosas dűnék. Egy élmény volt ezt figyelni s elmélyülni benne. Mikor visszatértem a kábulatból láttam fodrozódni a kutatóbázis körvonalait, szinte egy pillanat alatt odaértünk nem is tűnt 2 órásnak az út.

III. Fejezet

Íme Küldetésünk központja a Spiran 1.0 nevű kutatólabor, melynek célja a titokzatos lila anyag tanulmányozása és egyéb feladatok ellátása. Amint beléptünk Jimmyvel az épület falai közé, otthonosan éreztem magam. Jó volt látni bajtársainkat, hogy milyen szorgalmasan végzik a rájuk bízott feladatokat s persze annak, hogy egyáltalán ott vannak és élő hús vér emberek tekintenek vissza rám. Jimmy megint elmosolyodott rajtam, azt mondta állandóan elbambulok a dolgokon és olyan szórakozott vagyok olykor. Hirtelen eszembe ötlöttek rémálmaim  és elfogott a depresszió érzete. Búskomoran lehuppantam egy éppen mellettem lévő fekete bőrkanapéra s gondolataim egyre csak cikáztak fejemben. Kezdtem elálmosodni, s láttam ahogy a vörösre festett nap, lassan komótosan elbújik a dűnék társaságában. Eljött az éj, tekintetem a vidám játszadozó csillagokra szegeződtek, boldognak tűntek ott fenn a végtelenben, mintha semmire nem lenne gondjuk. Csak lebegtek súlytalanul az űr bölcsőjében, gyönyörűen s elszigetelten, mint az óriási ámbrás cetek az óceán legmélyén. Miközben eltökélten néztem őket, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy már megint abban a szörnyű rémálomban vagyok. - Jajj!!- kiáltottam fel s szemem tágra nyílt az ijedségtől. Jimmy állt felettem, aggódva figyelte verejtékező arcomat melyről nagy vízcseppek zúdultak arcom egészébe.